„Riport egy Ongáról elköltözöttel”

Talán a mi korosztályunk ismeri jobban annak a – véleményem szerint hihetetlen karizmával bíró – fiatalembernek a nevét, akivel a következõ riportot készítettem. Õ Gömöri Krisztián, a Szegedi Nemzeti Színház községünkbõl származó mûvésze. A véletlennek köszönhetõen találkoztam vele és családjával. Kedvesen és közvetlenül tett eleget a „beszélgetésre” való felkérésemnek.

- Biztos vagyok benne, hogy sokan emlékeznek Ongán rád, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a riport kapcsán fogják megismerni a nevedet. Az õ kedvükért mondanál egy pár szót magadról?
- 1976. április 9-én születtem Ongán, Gömöri Árpád és Tucsa Margit gyermekeként. Szüleim a mai napig itt élnek, és amikor csak a munkám engedi, haza is jövök hozzájuk. A József Attila utcában, az ún. „Nagy soron”van a házunk.
Itt töltöttem szinte az egész gyermekkoromat. Az ongai általános iskolában jártam ki a nyolc osztályt, ahol életre szóló barátságokra tettem szert. Az osztálytársaim a mai napig a legjobb barátaim, akikre bármikor számíthatok. Tanítóim úgy szintén remek emberek voltak, akiktõl remek alapot kaptam, hogy elkezdjem ezt az amúgy sem egyszerû „nagybetûs életet”.
A Debreceni Márton Ipari Szakközépiskolában Miskolc-Perecesen folytattam tanulmányaimat. Erõsáramú berendezés-szerelõnek tanultam, mint utólag kiderült, nem sok sikerrel. Igazából soha nem érdekelt ez a szakma. Nekem csak az érettségire volt szükségem, meg arra, hogy édesanyámat megnyugtassam, hogy a fiának van egy „rendes” szakmája is.

- Mivel csak egy pár év különbség van közöttünk, én jól emlékszem rá, ahogyan sikerrel szerepeltél az általános iskola különbözõ ünnepségein, de ha jól tudom, több más irányban is sikerrel képviselted községünket.
- Az általános iskola alsó tagozatában a Nyitnikék színjátszó csoportba jártam, amit osztályfõnököm, Szél Lajosné tanító néni vezetett. Ekkor döntöttem el, hogy színész leszek. Felsõben is szinte minden irodalmi mûsorban szerepeltem. Középiskolában pedig jelentkeztem a Zrínyi Ilona Gimnázium színjátszójába. Ez idõ alatt megalapítottuk az ongai asztalitenisz csapatot is. Megyei elsõ osztályban játszottunk, emellett pedig az újraszervezõdött kézilabda csapat tagja lettem, úgy szintén megyei elsõ osztályban. 17 éves voltam, amikor életem elsõ irodalmi versenyére elmentem. Ez az Arany János balladamondó verseny volt. Elõször járási, majd megyei, végül országos döntõbe jutottam, amit sorra meg is nyertem, és a közönségdíjat is elhoztam.

- Mire emlékszel szívesen az Ongán töltött éveidbõl?
- A kedvenc szórakozóhelyem a Vermek kocsma volt, amit mi csak Fa kocsmának hívtunk. Nagyon jó bulik és jó társaság jött össze ezen a helyen. Alapítottunk egy zenekart is, és sokszor felléptünk itt, és még jó pár középiskolában és gólyatáborban is szerepeltünk. Miners volt az együttes neve. 18–19 éves korom között különbözõ munkahelyeken dolgoztam, például az OVIT-nál, kocsmárosként, kõmûves mellett segédként, pásztorként egy tanyán, miközben jelentkeztem a Színmûvészeti Fõiskolára és a Miskolci Nemzeti Színház színi tanodájába. Az utóbbi helyre felvettek, ahol másfél évet töltöttem el.

- Mit jelent neked a színészi pálya? Honnan jött az indíttatás?
- Ez számomra már általános iskolában eldõlt. A Zrínyi Ilona Gimnázium színjátszójában megismerkedtem Novák Tamással, a csoport vezetõjével, aki grafikusmûvész volt, és a Zrínyiben tanított. Tõle rengeteget tanultam a színészetrõl. Jártam hozzá magánórákra, énektanárhoz, táncoktatásra, rengeteget olvastam, és mûvészfilmeket néztem. Szóval hatalmas elszántsággal és szorgalommal készültem. A Miskolci Nemzeti Színházba nyertem felvételt. Stúdiósként másfél évet voltam itt. Ezt a színházat tekintem anyaszínházamnak. A Színmûvészeti Egyetemre 100 évre visszamenõleg nem jelentkezett ember annyiszor mint én. Kilenc éven keresztül kitartóan felvételiztem. Többször voltam harmadrostás, de felvételt nem nyertem. (Két-háromezren jelentkeznek, és kb. 10–15 embert vesznek fel.) A miskolci színházból Szegedre szerzõdött Telihay Péter rendezõ – aki színészmesterséget tanított nekem – hívott fel, és azt mondta, ha van kedvem, szerzõdjek Szegedre segédszínésznek. Két hónap gondolkodás után igent mondtam. Eleinte pár mondatos szerepeket kaptam, de folyamatosan próbáltam bizonyítani, hogy többre vagyok hivatott. Teltek az évek, és jöttek az egyre nagyobb feladatok. Most már elmondhatom, hogy egyre több fõszerepet és nagyobb szerepeket bíznak rám. 12 éve vagyok a pályán, és hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan emberekkel játszhattam együtt és tanulhattam tõlük, mint pl. Törõcsik Mari, Tímár Éva, Kaszás Attila, Gregor József, Bubik István, Hernádi Judit, Kulka János, Cserhalmi György, Király Levente, Blaskó Péter vagy Andorai Péter.

- Most már Szegedhez köt a munkád és a családodat is ott alapítottad meg. Találkozásunkkor említetted is, hogy csak ritkán jutsz haza. Felvetõdik a kérdés, hogy lehet-e még Ongát „hazá”-nak nevezni az esetedben?
- Tíz éve élek Szegeden, de tetõtõl talpig ongainak vallom magam. Ha Ongára megyek, haza megyek! Sajnos messze kerültem a családtól és a barátoktól. Feleségemmel 2002-ben házasodtunk össze. Civil foglalkozása van, mégis s
zínházi embernek érzem, mert nagyon jól viseli a folytonos kihívást, ami a szakmámmal jár. Most már Gömöri Csillának hívják. Minõség- és környezetirányítási vezetõ a Szegedi Fürdõknél. Négy diplomája van, ami több területet ölel fel. Gyermekirodalommal is foglalkozik, több kötete is megjelent már. Színdarabokat és verseket is ír. Gyermekünk 2003-ban született, akit Gömöri Csengének hívnak. Szoktam mondani, hogy tiszta apja: szõke, göndör, kék szemû és fehér bõrû. Aki engem ismer, az tudja, hogy „én mennyire ilyen vagyok”. Egyébként természetében le sem tagadhatnám.

- Hogyan látod a változásokat, amiken Onga keresztül ment az évek folyamán?
- Családommal évente egyszer, egyedül pedig négyszer, ötször tudok haza jönni. Tíz év alatt rengeteg változáson ment keresztül Onga. Nagyon jó látni, hogy mennyit fejlõdött és szépült. Nagyon szép lett a fõtér, a sportpálya, a régi temetõ, az új posta és még sorolhatnám. Jó tudni, hogy ezt nagyrészt az ongaiak csinálták, a saját településükért és a következõ nemzedékért.

- Beszélgetésünk több szempontból is egy sorozat darabja. Egyrészt most nem egy községünkbe beköltözött véleményét olvashatják a község változásairól, egykori és jelenlegi értékeirõl, hanem egy olyan emberét, aki ma is ongainak vallja magát, de már nem községünk lakója. Másrészt te is egy olyan kiemelkedõ tehetség vagy, akire érdemes büszkének lennünk. Elõzõ számunkban utolsó kérdésként, szintén ezt tettem fel egy helyi fiatalokból álló zenekar tagjainak, amivel most hozzád is fordulok: van-e valami általános tanács, vagy életbölcsesség, amit megosztanál az ongaiakkal?
- Hiszek abban, hogy az ember el tudja érni azokat a célokat, amiket kitûz maga elé. Nagyon sok kitartás, erõ, akarat kell hozzá és hatalmas szorgalom. Ha ez megvan, mellé fog állni a szerencse is. De csak akkor!!! Ezt üzenem a földijeimnek, okulva a saját példámból.

- Hadházi Orsolya -