Hogyan tovább kézilabda?

Nehéz évadot tudhat maga mögött községünk kézilabda csapata. Az õsszel már mutatkoztak gondok, de tavasszal jöttek igazából a problémák, a csapat lassan kezdett elfogyni, és önkéntelenül is felvetõdött a kérdés: nem kellene abbahagyni?

Az ongai kézilabdázás igazából két nagy szakaszra osztható. Az 1970/80-as évek fordulójától 1986-ig tartott a Kovács Árpád nevével fémjelzett idõszak, majd jött egy másik generáció, akik 1994-ben kezdték el összeverbuválni a maguk csapatát (néhányan közülük még az elõzõ gárdához is kötõdtek). Az 1995-tõl már bajnoki küzdelemben is induló társaságból, az alap magból jó néhányan (összesen nyolcan!) még ma is aktívan veszik ki részüket az edzésekbõl és a mérkõzésekbõl. Koruknál fogva egy-két évvel késõbb kapcsolódott be néhány fiatalabb, ma is aktív játékos, de az utóbbi években számos próbálkozás ellenére sem sikerült érdemben fiatalítani a csapaton.
Az évek hosszú sorra alatt egyre szorosabb baráti társasággá vált a társaság. Számos program, kirándulás, buli (néhány közülük egy sörös asztal mellett talán unalomig ismételve mára már legendává, mindenki által ismert „közkincsé” vált) kapcsolódott hozzájuk. Lassan fogalommá vált az a szó, hogy „kézisek”, és mindenki tudta Ongán, hogy kik tartoznak közéjük. A kezdeti kudarcok (és volt belõlük bõven) után aztán szép lassan jöttek az eredmények is. A rutin, az összeszokottság, a kézilabda szeretete meghozta gyümölcsét. Magyar kupa sikerek, bajnoki érmek, néhány nagy skalp, számos legendás mérkõzés következett. És mindeközben továbbra is tisztelve, becsülve, szeretve a játékot és egymás társaságát edzettünk, mozogtunk, jártunk az ország különbözõ neves kézilabda mérkõzéseire.
A hajdani legfiatalabb megyei kézilabda csapat sem tudta azonban az idõt megállítani, és mára már közel sem mondható el, hogy az egyre több harmincon túli, lassan a negyvenhez közelítõ tagok alkotnák a megyei I. osztály ifjú reménységeinek népes táborát. A 13. bajnoki szezont elkezdve még mindig ugyanazok adják a csapat gerincét, és sajnos fiatalokat igazából nem sikerült beépítenünk a gárdába. Az öregek pedig lassan elfogyni látszottak. Sérülés, munka, család stb. egyre többször szólt közbe. Ha nagy ritkán mindenki ott tudott lenni a mérkõzéseken, akkor nem is volt baj. Jó volt a hangulat, bizakodtunk, és általában jöttek is az eredmények. Ezt Alsózsolca, Szerencs is megtapasztalta, sõt az évek óta általunk verhetetlennek tûnõ Felsõzsolcát is sikerült két vállra fektetnünk. Mindezek azonban nem tudták ellensúlyozni a cserék nélküli, kényszer felállásban, nagy nehézségek árán letudott meccseket, az elmaradt edzéseket. Hajdanán heti háromszor találkoztunk, és készültünk fel a hétvégi fordulókra (olykor még az ellenfelek feltérképezését is elvégezve tekintettük meg a riválisok mérkõzését), a tavasszal ez leapadt egyre, vagy még annál is kevesebbre. E sorok írója – aki 1994-tõl szívén viseli az ongai kézilabdázás minden apró-cseprõ ügyét – is kezdett belefáradni a szervezés mindennapi godjaiba. Önkéntelenül adódott a felvetés: vége.
Szerencsére úgy néz ki, hogy mégsem. A nyár során többen is látva a gondokat, újra összefogtak. Elõbb Tiszavasváriban a strandkézilabda bajnokság ottani mezõnyében egyetlen megyei szintû csapatként négy nagy ellenféllel játszva, a régi idõket idézõ hangulatot teremtve, majd egy augusztusi nagy – néhány sörrel és vaddisznó hússal kísért – tisztázó szõlõhegyi megbeszélést, és persze néhány régi-új játékos aktív visszatérését követõen, no és Prion Gábor személyében meglelve az új szervezõt, mindenest, nagy fogadalmak születtek. Mindezek eredményeképpen tisztelettel jelentjük: folytatjuk, amit még 1994-ben elkezdtünk!
Nem lesz könnyû, hisz az utánpótlás kérdése továbbra is aggodalomra ad okot. Fiatal, a kézilabda iránt elkötelezett, megfelelõ alapokkal rendelkezõ játékosok nem nagyon akadnak községünkben. Kézilabdázni nem lehet az egyik pillanatról a másikra csak úgy, egyszerûen megtanulni. Sok-sok mérkõzés, rutin, türelem, megfelelõ technikai és fizikai felkészültség kell hozzá, hogy egy új játékos megállja a helyét egy csapatban. A mai fiataloknak legtöbbször nincs türelmük ezt kivárni. E szép és látványos sportág puszta szeretete nem pótolja az alapokat, melyek megszerzésére leginkább az általános és középiskolás évek hivatottak. Ebben a testnevelõ tanároknak lenne meghatározó szerepe és felelõssége.
A tavalyi évad jelentõs változásokat hozott a megye kézilabdásaink életében is. A megyei I. osztályú bajnokság létszáma radikálisan lecsökkent. Rajtunk kívül a két Zsolca, illetve Szerencs kézilabdásai küzdöttek a bajnoki helyezésekért. Ez utóbbi együttes is úgy maradt meg, hogy a megszûnt Tiszalúc és Encs legjobbjait magához tudta csalogatni. 1995-ben még 14 csapat mérkõzései színesítették a bajnoki küzdelmeket, azóta olyan együttesek fejezték be, vagy szüneteltetik tartósan indulásukat, mint Tiszaújváros, Encs, Kós DSK, Szikszó, Kazincbarcika, Tiszalúc, Putnok, Edelény stb.
Megyei szinten sokkal több a gond e népszerû sportágban, mint azt az országos és nemzetközi színtû eredmények alapján gondolnánk. Néhány, az általánosan jellemzõ problémák közül: kevés a pénz, egyre magasabbak a versenyzési költségek, nem megoldott az utánpótlás kérdése, és leginkább azok a bizonyos „egy személyek”, a csapatokat a vállukon vivõk, a „motorok” fáradtak bele a mindennapi, sokszor keserûséget is hozó, hiábavalónak tûnõ küzdelembe.
Az idei szezonban már Szerencs sem tudja folytatni. Kiesését ugyan az NB. II-bõl kiesõ Bõcs és az NB. I-es Ózd megyei bajnokságban is elindított ifi csapata valamelyest pótolta, de a kisszámú bajnokság most is oda-visszavágós õszt és tavaszt jelent. Mondanunk sem kell, hogy a többi csapat messze jobb feltételekkel rendelkezik. A felsõzsolcai csarnok decemberi átadását követõen mi maradunk a megye egyetlen terem nélküli, bitumenes pályán játszó csapata. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy minden ellenfelünk rutinos, jobb anyagi feltételekkel rendelkezõ csapat, akik megerõsödtek a megszûnt csapatok kézilabdát szeretõ és azt komoly szinten ûzni is képes játékosok magukhoz csalogatásával. A sportban azonban az a szép, hogy a papírforma gyakran nem érvényesül. A labda mindenkinek gömbölyû, és az néha miért ne gurulhatna úgy, ahogy mi szeretnénk! Egyelõre annak örülünk, hogy továbbra is gurul, de hogy meddig és hogy mikor gurítják azt más ongaiak, nem tudjuk. Csak reméljük, hogy valahol már szervezõdik községünk harmadik nagy kézilabdás generációja!
Hajrá Onga!

- Takács László -