1956

Az 56-os cikksorozatunk e havi számunkkal véget ér. Az Ongai Kulturális Egyesület szerette volna felhívni a figyelmet az 50 évvel ezelõtti dicsõ eseményekre. Ennek részeként havi rendszerességgel újságunk hasábjain tájékoztatást kívántunk adni 1956 legfontosabb országos és a helyi eseményekrõl. Szándékunk volt, hogy általánossá tegyük 1956 hõsi eseményeinek megismertetését és tiszteletét valamennyiünk számára. Reméljük, kezdeményezésünk elõsegítette a település lakossága és diáksága számára az 1956-os események hitelesebb megismerését, a múlt, az 56-os hõsök tiszteletét. Az egyesület kezdeményezését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának 1956-os közmûvelõdési pályázata támogatta.
Mi történt október 28-a után? - folytatás -
Október 29-én megkezdõdött az ÁVH lefegyverzése, a rendõrség, a hadsereg és a szabadságharcosok képviselõi létrehozták a Forradalmi Katonai Bizottságot Király Béla vezetésével. Nagy Imre a pártközpontból áttette székhelyét a Parlamentbe, Szilágyi József és Szél Jenõ pedig megszervezték a miniszterelnöki titkárságot. A szocialista országok vezetõi közül Tito és Gomulka – bár hangoztatták fenntartásaikat is – üdvözölték a magyarországi változásokat. A többi „baráti ország” sajtója azonban mindvégig ellenségesen írt a magyar eseményekrõl, a Szabad Európa Rádió pedig Nagy Imre kormányának és a tûzszünetnek az elutasítására biztatta a felkelõket. Ugyanekkor vált ismertté, hogy Anglia, Franciaország és Izrael támadást indított Egyiptom ellen. Ezzel egy idõben az Egyesült Államok moszkvai nagykövete arról tájékoztatta a szovjet vezetõket, hogy az USA Magyarországot és Lengyelországot nem tekinti lehetséges szövetségesnek.
Október 30-án a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapestrõl, Mikojan és Szuszlov is elutaztak, s nyilvánosságra hozták azt a szovjet kormánynyilatkozatot, amely sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy Magyarországon vérontásra került sor, valamint a kapcsolatok új alapokra helyezését ígérte. A börtönökbõl kiszabadították a foglyokat, a honvédség rétsági alakulata pedig Pálinkás (Pallavicini) Antal õrnagy vezetésével felsõpetényi házi õrizetébõl Budapestre vitte Mindszenty József hercegprímást. Ugyanezen a napon került sor a Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületének ostromára, melyet a közvélemény a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tekintett. Mezõ Imrét, a pártbizottság Nagy Imrével rokonszenvezõ titkárát halálos lövés érte, a székház elfoglalása után pedig elszabadultak az indulatok, a védõk tárgyalni akaró vezetõit meglincselték, és a magukat megadó katonákat agyonlõtték.
Ugyanaznap délután Nagy Imre – szovjet jóváhagyással – bejelentette, hogy Magyarországon megszûnik az egypártrendszer, s a „kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttmûködésének alapjaira” helyezik. Az MDP elnöksége kimondta a párt feloszlatását, az új párt Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven másnap, november 1-én alakult meg. Vezetõje, Kádár János azonban még ugyanaznap este „eltûnt” Budapestrõl, s bár még elhangzott a rádióban az a beszéde, amelyben hitet tett a forradalom mellett, õ maga Münnich Ferenccel együtt a szovjet nagykövetségre ment, majd onnan a Szovjetunióba utazott.
Október 30-án és 31-én sorra újjáalakultak az 1947-tõl visszaszorított, felszámolt vagy betiltott pártok, megfogalmazták programjaikat, és megindították sajtóikat. Ugyanakkor új pártok és politikai szervezetek is létrejöttek, a forradalomban rendkívül sokféle társadalmi réteg, illetve csoport vett részt az események alakításában. Ezek közül egyik sem fogalmazott meg olyan igényt, ami a II. világháború elõtti rendszer visszaállítását jelentette volna. Többnyire az 1945. és 1947. közötti demokratikus, koalíciós hagyományokhoz nyúltak vissza, kívánták az ország semlegességének deklarálását, a polgári és emberi szabadságjogok tiszteletben tartását, a szólás-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság biztosítását. Követelték a magántulajdon védelmét, és a szabad kereskedelem megvalósítását, ugyanakkor nem kérdõjelezték meg az 1945. utáni szociális vívmányokat, a legfontosabb üzemek, bankok és bányák államosítását és a földreformot sem. Mindszenty hercegprímás rádióbeszéde is, melyet késõbb az egyházi birtokok helyreállításának követeléseként értelmeztek, csak az egyházi intézmények mûködésének biztosítását tartalmazta.
Október 31-én délután a miniszterelnök bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdemények Magyarország Varsói Szerzõdésbõl való kilépése és semlegességének kimondása ügyében. Ugyanekkor Moszkvában megszületett a végsõ döntés a magyar forradalom sorsáról, s megkezdõdtek a beavatkozás diplomáciai és katonai elõkészületei. Hruscsov a következõ napokban folytatott tárgyalásain elõször a kínai, majd a lengyel, a román, a bolgár és a csehszlovák vezetõk, végül pedig Tito beleegyezését szerezte meg a katonai megoldáshoz. A határon pedig átléptek a forradalom leverésére küldött katonai egységek. November 1-én a munkástanácsok a munka felvételére szólítottak fel, 2-án pedig mindenhol elcsendesedtek a harcok, megindult a munka és a közlekedés. A szovjet csapatok beözönlésének hírére Nagy Imre elõször magyarázatot kért Andropov szovjet nagykövettõl, majd döntõ lépésre szánta el magát. Bejelentette a rádióban Magyarország kilépését a VSZ-bõl, a semlegesség kinyilvánítását, és azt, hogy az ENSZ-hez fordul mindezek biztosításáért. November 3-án a Parlament épületében az új honvédelmi miniszter, Maléter Pál vezette magyar küldöttség tárgyalásokat kezdett a szovjetekkel a csapatkivonások módozatairól. Az elsõ forduló után a magyar delegációt késõ estére Tökölre hívták a Magyarországi Szovjet Haderõk Fõparancsnokságára, itt azonban a KGB tábornoka, Szerov a nemzetközi hadijog megsértésével, letartóztatta a küldötteket. Ugyanezen a napon, miközben Budapesten ismét átalakították Nagy Imre kormányát. Moszkvában is „megalakult” a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Ezután Kádár és Münnich Szolnokra repültek.
November 4-én hajnalban a szovjet csapatok általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen.
5 óra 20 perckor hangzott el a rádióban Nagy Imre drámai hangú bejelentése: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
A szovjet támadás megindulása után a jugoszláv nagykövet átadta a magyar vezetõknek Tito üzenetét, melyben menedékjogot biztosított a nagykövetség épületében. A magyar vezetõk bíztak egy esetleges jugoszláv közvetítésben, mivel nem tudtak arról, hogy Tito egyetértett Hruscsovval a katonai beavatkozás kérdésében, s õ maga javasolta Kádárt a miniszterelnöki posztra. Mindezzel csaknem egyidõben szólalt meg a szolnoki rádió hullámhosszán az a közvélemény, amely bejelentette a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, valamint azt, hogy a Szovjetunió fegyveres erõinek segítségével megkezdte az „ellenforradalom” felszámolását.
Nagy Imre és köréhez tartozó politikusok családjukkal a jugoszláv, Mindszenty bíboros pedig az amerikai követségen kaptak menedéket. A Parlamentbõl mindenki eltávozott, csak Bibó István államminiszter maradt az épületben, s mint a törvényes magyar kormány tagja, kiáltványt fogalmazott meg a nagyhatalmakhoz és az Egyesült Nemzetekhez Magyarország ügyében. A Szabad Kossuth Rádió adása 8 óra körül szakadt meg, amikor a szovjet katonák elérték az Országház épületét. Központilag szervezett ellenállásról nem lehetett szó, hiszen a fegyveres testületek széthullottak, s a forradalmi kormánynak nem volt ideje megteremteni saját apparátusát. A felkelõcsoportok azonban egymástól elszigetelten is folytatták a fegyveres harcot, s sokan még mindig bizakodtak a nyugati segítségben. A szemben állás másik formája a sztrájk volt, amelyet a Nagy-budapesti Központi Munkástanács irányított, mely november 14-én alakult meg. Az Írószövetség, a Magyar Tudományos Akadémia s egy sor más értelmiségi szervezet kiáltványok sorában követelte a szovjet csapatok távozását, a semlegesség biztosítását és a szabadságjogok védelmét. Kádár november 7-én érkezett a fõvárosba, s Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke sietve kinevezte miniszterelnökké. (Nagy Imre kormányát elfelejtették felmenteni, erre csak november 12-én került sor.) A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, melynek kulcspozícióiba Marosán György, Biszku Béla, Kállai Gyula, Apró Antal és Münnich Ferenc kerültek, teljes mértékben a megszálló csapatok függvénye volt, mivel a társadalom döntõ többsége elutasította létezését.
November 22-én Nagy Imre és társai – bízva a Kádár-kormány által adott garanciában – eltávoztak a jugoszláv nagykövetségrõl, ahol idõközben tarthatatlanná vált a helyzetük. Autóbuszukat azonban szovjet katonák a magyar hatóságok egyetértésével eltérítették, majd a foglyokat Romániába szállították. Ennek hatására, s a Kodály Zoltán elnökletével november 21-én létrejött Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa kezdeményezésére Budapesten november 23-án délután egy órányi idõre elnéptelenedtek az utcák. A lakosság ezzel emlékezett meg az egy hónapja kitört forradalomról, és tiltakozott annak eltiprása ellen. A támogatás nélkül álló kormány november 25-én tárgyalásokat kísérelt meg a munkástanácsok küldötteivel, ez azonban éles szóváltás után megszakadt. Nem is lehetett kétséges a kimenetele, hiszen a munkástanács továbbra is ragaszkodott Nagy Imre személyéhez, követelte a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszert és a szabad választások megtartását. A hónap végéig a munkások és az értelmiség szervezetei újabb kiáltványokban tettek hitet a forradalom mellett.
Idõközben Münnich Ferenc vezetésével megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, melynek feladata a „rend” helyreállítása volt. A „pufajkások” az utasításokat a párttól és a kormánytól kapták, bevetésüket az tette szükségessé, hogy a hadsereg és a rendõrség alakulatai szétszóródtak, passzívak voltak, vagy támogatták a szabadságharcosokat. A lényegében tiszti különítményeknek tekinthetõ karhatalom az alakuló „új” hatalom belsõ erõszakszervezete volt. A szovjet csapatok december közepéig vettek részt aktívan a „rendcsinálásban”, ennek során mintegy 4700 fõt vettek õrizetbe, s 860-at vittek szovjet területre.
December 2-án az MSZMP vezetõi ellenforradalomnak nyilvánították az eseményeket, melynek okaiként a Rákosi-Gerõ-klikk helytelen politikáját, a Nagy Imre-Losonczy Géza vezette „pártellenzék” tevékenységét, a „Horthy-fasiszta” és más kapitalista erõk aknamunkáját, valamint a nemzetközi imperializmust jelölték meg. Ezzel együtt megkezdõdött a kíméletlen megtorlás is. Elkezdõdtek a letartóztatások, betiltották a forradalom idején alakult vagy a forradalom mellett kiálló szervezeteket. December elején több vidéki városban – Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben – sortüzek zúdultak a tüntetõkre. Bevezették a rögtönítélõ bíráskodást, majd 1957 tavaszán létrehozták a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, melynek ítéletei ellen fellebbezni nem lehetett. A halálos ítéletek száma közel 400 volt, és ebbõl közel 200-at végre is hajtottak. Több mint 20 ezer embert börtönöztek be, és 13 ezret internáltak. 1957 márciusában Kádár moszkvai tárgyalásán született megállapodás Nagy Imrének és társainak bíróság elé állításáról, cserébe a szovjet vezetés megígérte, hogy nem engedi haza Rákosit és klikkjét. Az ország szabadon választott miniszterelnökének utolsó nagy tette az volt, hogy mindenféle együttmûködést megtagadott volt elvtársaival, nem mondott le, mert nem volt hajlandó utat nyitni a „Kádár-rendszer” jogi legitimitásához. A Nagy Imre perre 1958 júniusában került sor. A vád „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” kezdeményezése, vezetése, illetve az abban való tevékeny részvétel volt. Ennek alapján a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével hallára ítélte Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst, a többi vádlott (Kopácsi Sándor volt budapesti rendõrfõkapitány, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós) súlyos börtönbüntetést kapott. 1958. június 16-án hajnalban végrehajtották a halálos ítéleteket. Az errõl szóló közlemény jelentette be Szilágyi József kivégzését is, amire már korábban sor került, valamint Losonczy Géza halálát, aki a börtönben vesztette életét. A megtorlások áldozatai mellett az ország vesztesége volt a harcok során elesett két és fél ezer ember, a regisztrált sebesültek száma közel 20 ezer volt, s 200 ezerre tehetõ az ún. lábbal szavazók száma, akik elhagyták az országot.

(Forrás: Herber-Martos-Moss-Tisza: Történelem, Bp., 1997.)

- szerk: T. L. -