1956 és Onga

Az Ongai Kulturális Egyesület a maga módján szeretné felhívni a figyelmet az 50 évvel ezelõtti dicsõ eseményekre. Ennek részeként a múlt havi számunktól kezdve havi rendszerességgel újságunk hasábjain tájékoztatást kívánunk adni 1956 legfontosabb országos és – különös tekintettel – a Miskolc környéki helyi eseményekrõl. A demonstráció 1956 október 23-án 3 órakor kezdõdött a Petõfi-szobornál. Az egyetemisták egymást karonfogva indultak el, hogy megakadályozzák provokátorok befurakodását soraik közé. Miközben a Bem térre vonultak, egyre többen csatlakoztak hozzájuk, s mire az esti órákban a Parlament elé értek, már 200 ezresre duzzadt a létszám. A zászlók közepébõl kivágták a rendszert jelképezõ címert, így született meg a forradalom szimbóluma, a lyukas lobogó. Az összegyûltek Nagy Imrét követelték a vezetésbe, aki aznap délelõtt a szûkebb köréhez tartozó politikusokkal folytatott megbeszélésen a tüntetéssel szemben foglalt állást. Este barátai unszolására a parlamentbe ment, ám amikor beszédét az „elvtársak” megszólítással kezdte, kifütyülték. A jelszavak ekkor már egyértelmûen a vezetésváltást, a nemzeti egység megteremtését, a szovjet csapatok kivonását hangoztatták. A tüntetõk egy csoportja a Dózsa György úti Sztálin-emlékmûhöz vonult, s az ott egybegyûltekkel együtt pár óra múlva ledöntötték a szobrot. Mások a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez mentek, hogy ott beolvassák a diákság követeléseit. Az este 8 órakor elhangzott Gerõ-beszéd, amely elítélte a „soviniszta tüntetést”, s kemény fellépést követelt a felvonulókkal szemben, olaj volt a tûzre. Amikor pedig az épület õrei a tömegbe lõttek, a tüntetõk a kivezényelt katonáktól kapott, illetve raktárakból szerzett fegyverekkel megkezdték a Rádió ostromát. A székházat hajnalra sikerült elfoglalniuk, ekkor azonban a vezetés a rádióadásokat a Parlament épületébe helyezte át.

23-án éjszaka az MDP KV ülést tartott az Akadémia utcai pártszékházban. Nagy Imrét, Losonczy Gézát és Donáth Ferencet kooptálta soraiba, határozott arról, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, egyben „ellenforradalmi bandák” mûködésének minõsítette a történteket, és a szovjet csapatok közremûködését kérte a rend helyreállításához. Az csak utólag derült ki, hogy Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjet beavatkozásra vonatkozó kérést, így azt Andropov szovjet nagykövet napokkal késõbb Hegedüs Andrással íratta alá. A Budapestre érkezõ szovjet páncélosokat, melyek három évvel korábban Kelet-Berlinben könnyen helyreállították a rendet, fegyveres ellenállás fogadta. Ennek jelentõsebb bázisai a Corvin közben, a Baross téren, a Práter utcában, a Tompa utcában, a Tûzoltó utcában, a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren alakultak ki, vezetõik Iván Kovács László, Pongrátz Gergely, Nickelsburg László, Bárány János, Angyal István és Ekrem Kemál György voltak. Nagyobb ellenálló csoportok jöttek létre Csepelen és Újpesten, s néhány nap múlva a Kilián-laktanya parancsnoka, Maléter Pál ezredes is bejelentette, hogy nem hajlandó a felkelõk ellen harcolni. A rádióban egymás után hangzottak el a harc beszüntetésére szóló felhívások, de eredménytelenül, sõt a forradalom országos méretûre szélesedett, a vidéki tüntetéseken és nagygyûléseken a résztvevõk támogatásukról biztosították a pesti forradalmat.
Október 25-én délelõtt fegyvertelen tömeg vonult a Parlament elé, s közben barátkozni kezdtek néhány páncélos legénységével. 11 óra körül golyózápor zúdult a Kossuth térre, melynek következtében több mint kétszázan meghaltak és sokan megsebesültek. Mivel mindenki bizonyosra vette, hogy a mészárlást az ÁVH követte el, a testület iránti gyûlölet a végletekig fokozódott. Ugyanaznap a szovjet vezetés megbízásából Budapestre érkezett Mikojan és Szuszlov rövid tárgyalás után Gerõt leválttatta a párt élérõl, s helyébe Kádár Jánost neveztette ki elsõ titkárnak. Nagy Imre és Kádár ekkor még mindig ellenforradalomnak minõsítették a történteket, a miniszterelnök azonban a rend helyreállítása utánra reformokat helyezett kilátásba. A harcok tovább folytatódtak, a középületekrõl sorra távolították el a gyûlölt rendszer jelképét, a vörös csillagot és a Rákosi-címert. A következõ napon újabb sortûzre került sor, ami ezúttal a mosonmagyaróvári laktanya elõtt összegyûlt, a vörös csillag eltávolítását követelõ tüntetõket érte. Általánossá vált a sztrájk az országban, munkástanácsok és forradalmi bizottságok vették kézbe a helyi igazgatást, folytatódott a hadsereg és a rendõrség szétesése. Ugyanakkor a sortüzek következtében feldühödött tömeg több helyen az önbíráskodás eszközéhez nyúlt, s ÁVH-s tiszteket lincselt meg.
Október 26-án a Központi Vezetõség ülésén Losonczy Géza és Donáth Ferenc bejelentették, hogy nem fogadják el az események ellenforradalomként való értékelését, és követelték, hogy a kormány kezdjen tárgyalásokat a politikai kibontakozásról, valamint kössön tûzszünetet a felkelõkkel Az ülés résztvevõi elutasították a javaslatot, ugyanakkor az új kormánylista megszavazása már a koalíció irányában való óvatos nyitás volt, hiszen helyet kapott a Minisztertanácsban a két közismert kisgazda politikus, Kovács Béla és Tildy Zoltán.
A döntõ fordulat az október 28-ára virradó éjszaka következett be, amikor a magyar pártvezetés – Mikojan és Szuszlov jelenlétében és egyetértésével – jóváhagyta a Szabad Nép következõ napi vezércikkét, amely az eseményeket nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte. Nagy Imre a pártvezetésben és a szovjet nagykövetségen folytatott tárgyalások után 28-án azonnali tûzszünetet rendelt el, majd rádiónyilatkozatban jelentette be a szovjet csapatok kivonulását Budapestrõl, az ÁVH felszámolását, az amnesztiát, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását. Elmondta, hogy tárgyalások kezdõdnek a szovjet csapatok teljes kivonásáról, beszüntetik az erõszakos tsz-mozgalmat, s általános fizetésemelésre kerül sor. Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kezdeményezésére Király Béla és Kopácsi Sándor, Budapest rendõrfõkapitánya vezetésével létrehozták a Nemzetõrséget. Az MDP vezetõ szervei feloszlottak, a párt élére elnökség került Kádár János vezetésével, a leginkább kompromittált pártvezetõk pedig a Szovjetunióba távoztak. Ugyanezen a napon az ENSZ Biztonsági Tanácsa a Szovjetunió ellenszavazatával és Jugoszlávia tartózkodásával napirendre tûzte a „magyar kérdést”. Úgy tûnt, hogy a kormány összhangba kerül a forradalmi követelésekkel, s a külföldi körülmények is kedvezõek. Ezért, bár az országban és Budapesten is folytak még harcok, október 28-át a gyõztes forradalom elsõ napjának tekinthetjük.

(Forrás: Herber-Martos-Moss-Tisza: Történelem, Bp., 1997.)

- szerk.: T. L. -