ISKOLAI NÉVADÓ

Az iskolavezetés az intézmény névadó ünnepségére meghívta Görgey Artúr ma élő legidősebb leszármazottját, Görgey Gábor írót, aki a meghívást köszönettel elfogadta, de egy színpadi művének bemutatása miatt az ünnepségen mégsem tudott jelen lenni. Elküldött azonban minden ongai számára egy, az erre az alkalomra írt írói levelet, melyet nagy tisztelettel alább közlünk.

Üdvözlet Görgey Gábortól

Tisztelt Igazgató úr!

Sajnálom, hogy a szép és számomra különösen fontos ünnepségen nem tudok részt venni. Kérem, tolmácsolja az iskola tanulóinak jókívánságaimat. Görgey Artúr nem csupán zseniális hadvezér volt, hanem nagyműveltségű európai elme.
A tanulók, minthogy hadvezérre nincs szükségük, akkor lesznek méltók az iskola névadójának szelleméhez, ha nagylátókörű, művelt emberekké igyekeznek válni.

Solymár, 2000. augusztus 14.
Üdvözlettel: Görgey Gábor

Levél Görgey Artúrhoz

Kedves Artúr bácsi!

Bocsánat a bizalmaskodó megszólításért, de én apámtól mindig csak így hallottam gyerekkoromban: „Emlékszem, amikor Artúr bácsinál kint jártam Visegrádon…Amikor Artúr bácsi ezt mondta, amikor Artúr bácsi azt mondta…” És így tovább, történetek és anekdoták során át. Mert ő még személyesen ismerte a nevezetes visegrádi remetét. Hiszen apám már százados volt az első világháborúban, amelyet Artúr bácsi, közel százévesen, még megélt: halála évében már két esztendeje lángolt azóta is folyamatosan újra meg újra lángba boruló Európánk. (Eléggé elképesztő, ha meggondolom, hogy amikor 1818 januárjában megszületett, alig három éve volt, hogy lezajlott a waterlooi csata, és még három évig élt Napóleon.) Egyszóval bocsásson meg nekem, kései unokaöccsének, szeretett Ármin fivére dédunokájának, hogy miután gyerekkoromban mindig is hallottam otthon emlegetni, én is így merészelem hívni: kedves Artúr bácsi!
Pedig a nemzeti pantheon egyik szoboralakját így megszólítani már-már blaszfémia. El se tudom képzelni, hogy ha mondjuk Kossuth-származék volnék (valóban nehezen tudom elképzelni!), hasonló esetben úgy szólítanám meg a szabadságharc kormányzóját, hogy kedves Lajos bácsi!
De ha már Kossuth Lajosnál tartunk, aki minden nagysága, hervadhatatlan érdemei ellenére a bulgáriai Viddinben arra vetemedett, hogy Artúr bácsit elsőként nevezze és ezáltal kinevezze árulónak, míg Artúr bácsi itthon maradt a valószínű pokolban, és lebonyolította a lehető legméltóságteljesebb, az osztrákoknak egy utolsó pofont jelentő fegyverletételt az oroszok előtt, azt az aktust, melyben önök ketten tragikus egyetértésben megállapodtak, egy reménytelen végső csata tízezreinek értelmetlen halálát elkerülendő – egyszóval ha már az árulásnál tartunk: tisztelettel jelentem a túlvilágra, hogy ez a méltatlan vád immár hosszabb ideje szétfoszlott. És mindenekelőtt megszűnt hivatalos pártállami jellege.
Szegény, nagyszerű Kossuth Lajost, aki nélkül természetesen nincs 1848, az éppen száz évvel később puccsal hatalomra került hivatásos forradalmárok – egyébként többnyire hataloméhes pártbürokraták – arra használták fel, hogy a maguk alantas pozícióharcait a nemzet történelmi szabadságharcainak sorába emelve, felállítsák a derék forradalmárokra és gaz árulókra osztott vulgártörténelem elméletét.
Nemzeti üggyé dagasztva, hogy a párt éppen erősebb embere leszámoljon kellemetlen riválisaival. Így lett szegényebb Kossuth, akaratán kívül, méltatlanul cinkosa a legaljasabb politikai pribékmódszerek alkalmazásának. Így kerülhetett annakidején, jelszavakban és plakátokon egymás mellé Rákóczi, Kossuth és Rákosi. (Ez az igazi blaszfémia!) És így jutott önnek, kedves Artúr bácsi, a napi politika és a hivatalos pártállami történetírás lapjain a gonosz nemzetáruló mindenkori prototípusának megalázó szerepe.
Igaz, ezt a szerepet ön már közvetlenül Világos után tudatosan vállalta. Azon frissiben meg is írta ezt, publikálta is, mondván, legfontosabb, hogy a nemzet a bukott szabadságharc után ne veszítse el önbizalmát. Ehhez pedig bűnbakra van szüksége: hogy nem a nemzet gyengesége az oka a bukásnak, hanem egy megnevezhető gaz áruló. Ön tudatosan vállalta ezt a szerepet, hordta a terhet kilencvenkilenc esztendős koráig, tragikus boldogtalanságban, visegrádi remeteként elnézve a kertje alatt elsétáló honfiakat, kiknek egyik fele hódolattal emelte Ön felé a kalapját, másik felének pedig az volt a vasárnapi forradalmi programja, hogy kiránduljon Visegrádra és hősiesen jó nagyot köpjön a tábornok kertjébe a kerítésen át. Én ezt a döntését még klagenfurti száműzetésében, hogy magára vállalja a nemzeti bűnbak szerepét, legalább akkora stratégiai (és lélektani) bölcsességnek, de mindenekelőtt hősiességnek tekintem, mint a nemzetközi hadtörténetben máig példaértékű téli és tavaszi hadjáratát, amelyek során Európa egyik legerősebb hadseregét verte meg, vagy Pákozdot és Isaszeget, vagy amikor az ácsi csatában lélektani szempontból fontosnak vélte, hogy katonái ott lássák tábornoki egyenruhástól az első vonalban, és olyan fejsebet kapott, hogy szemtanúk szerint látszott az agyveleje. Igen, a nemzet önbecsülését mentő bűnbak-szerep fájdalmas vállalása ugyanilyen hősi tett volt.
Tudatom, hogy az a bizonyos feledhető pártállam elsüllyedt. Hivatalos, primitív, fekete-fehér történelemszemléletével együtt. Ön sem kinevezett áruló többé, habár az évtizedeken át megfertőzött agyakból kimosni a tévtant nem megy egyik percről a másikra. Tudom, mindez már nem sokat számít Önnek odafönt - nekünk viszont fontos idelent. Mert nem akarunk soha többé bűnbak-történelmet. Bűnbak-múltat. És főként bűnbak-jelent. Ezen kívül örömmel jelentem, hogy megvagyunk, habár elég nehezen. A szabadsággal sem könnyű bánni ugyebár, most már látjuk - de hát Önnek magyarázzam, aki ezt mindannyiunknál jobban megtanulta a szabadságharc oly nehezen kezelhető szabadságában? Nagyon remélem, kedves Artúr bácsi, hogy hadvezéri géniuszára a jövőben nem lesz szükségünk. Pátosztól mentes reálpolitikai józanságából azonban küldhetne valamennyit. Isten áldja és Isten nyugosztalja!

Tisztelettel: Görgey Gábor, a keresztségben eredetileg szintén Artúr